- szóval most nincs senki a láthatáron? - ha akarnám lehetne. - ja tudom, az a francia csávó. - mi? - az aki párizsban vmi toronyban lakik. hogy is hívják? - nekem nincs semmilyen francia faszim. - jaj megvan: quasi... milyen quasi is? quasimodo! - rohadj meg. szóval "kvázi" nincs senki a láthatáron.
azt nem értem miért kell hülyének nézni az embert ilyenekkel, hogy "véletlenül töröltem az üzenetedet iwiwen" vagy "nahát hogy eltűntél" továbbá "komolyan nem vettem észre hogy online vagy" valamint "amikor észrevettem mindig írtam".
és ez nem egy személy. kettő. by the way mindkettő xy kromoszómával rendelkezik. azt utálom a messengerben, hogy az iróniám nem tud elsöprő hatást kifejteni.
szarkasztik az arcba, elárulom a módszert: az iróniám kibaszott irodalmi fegyver
csak nem megy amúgy nyafogás nélkül. mert az a baj, hogy elárulva éreztem magam. az a baj, hogy tulajdonképpen minden okom meg volt rá. az is baj, hogy azt mondtam nem lesz hiszti. az még nagyobb baj, hogy tudtam, hogy ígyis úgyis hiszti lesz a vége. az a baj, hogy én itt egyáltalán nem irányítottam semmit. az a baj.
olyan mintha az amúgy könnyű körülvevő levegő, most nagyon nehéz lenne, és nyomná lefelé a vállaimat.
már nem sok van az évből, így teljesen biztos vagyok benne, hogy az év idiótája címet már elnyertem. kizárt, hogy bárki elcsaklizza tőlem a maradék egy hétben.
kicsit undorodom mr casanovától, aki a legyet is röptében... ennyit erről. talán nem minden férfi borzasztó. talán csak ő van a negatív póluson.
egy céltudatos, kedves fiút szeretnék. igen. ha a férfiak büszkén kúrhatnak össze vissza, akkor én meg nyugodtan kijelenthetem, hogy az erőforrások bizonyos szinten vonzanak. nem kézzel fogható anyagi értelemben, hanem eszmei törekvések, hosszú távú tervek aspektusában.
hosszasan álltam ma a sorkihúzók előtt egy nagyobb papírírószerben, miközben a bennem rejtőző esztéta és gyakorlatias személyiségek ádáz haracot vívtak egymással. végül a gyakorlatias győzött, így most van négy csúnyácska ámbár kézreálló sorkihúzóm, egy nagyon dizájnos áráért.
a tegnapi este egyszerre volt kommunikációs és problémamegoldási csőd. azok, amik régen bántottak nem voltak már aktuálisak, és nem volt kedvem felpörgetni magam újra, csak hogy felidegesítsem magam, mert arra kis esély volt, hogy olyan válaszokat kapjak, amitől a lelkem megnyugszik. és még én kértem bocsánatot. komolyan professzionális szinten csinálok hülyét magamból helyzetről-helyzetre. nézzük a pozitív oldalát a dolognak: levontam a kövezteztetéseket, és tanulni próbálok belőlük. a nők hosszútávú szexuális stratégiája magas elvárásokat hoz magával, aminek a tudatlan, és ösztönvezérelt férfiak egyszerűen kéééptelenek megfelelni. legalábbis azok, akikkel én találkoztam eddig. hogy mi a megoldás? talán nem azokat a pasikat kéne kihalásznom, akik a lehető legtávolabb állnak a bizonyos léc átugrásától. note to self: a zavarosban halászni nem hatékony stratégia!
egyetlen örömöm az életben jelen pillanatban, hogy az egyik új kedvencem felhívott ma, valószínűleg mindenféle hátsó szándék nélkül ugyan, de azért megcsillant a remény, hogy nem csak az alapvetően hendikeppesek vonzanak. vagy most kiabáltam el.
tegnap végre jó érzéssel sikerült lefeküdnöm. ma minden esély megvan rá, hogy újra nyomorultan érezzem magam. de muszáj beszélnem vele face to face, hogy ő is megértse, én meg ne érezzem, hogy valami szétszakít belülről.
we could keep trying but things will never change so i don’t look back still dying with every step i take
az egyik pillanatban én vagyok a legpatetikusabb teremtés a világon, a következőben pedig maga vagyok a megszemélyesített szarkazmus.
ma az önismereti csoport utolsó alkalma apropóján írtunk egymásnak cetliket. tanulság: "Engedd bátran, hogy többet lássunk Belőled. Te is erősebb leszel tőle!" valamint "Nagyon erős, de ne küzdjön egyedül!"
próbálkozom, de mindig jön valami, ami visszavesz a lelkesedésemből.
most hogy kimondtam, már tényleg nincs tovább. nincs több önámítás, várakozás, sóvárgás vagy reménykedés. hamarabb is meg tehettem volna. de az ember lánya valahogy nehezen engedi el a reményt. borzasztóan patetikus vagyok.