vasárnap, május 18
szerdától péntekig very fucking beteg voltam. pedig szerdára megbeszéltünk egy baráti jazzkoncertet mr. thank you very much meg én. azért a biztonság kedvéért mindketten eszeveszetten próbáltunk beszervezni egy harmadik embert, hogy ne legyen kellemetlen a helyzet. végül nem sikerült, ekkor az immunrendszerem megoldotta a problémát, és képtelen voltam elhagyni a főhadiszállást egész nap.
csütörtökön elvileg zhztam, gyakorlatilag kaptam egy potyaötöst. ha nem esett volna nehezemre a függőlegesben maradás huzamosabb ideig, tök boldog lettem volna, de így meg a faszér' mentem be. utána találkoztam anyukámmal, aki ellátott gyógyszerrel, sajnos nem nagyon tudtam vele csacsogni, mert minden energiámat lekötötte, hogy életben maradjak.
pénteken még mindig elég szarul voltam, lehet, hogy azért mert anyukám annyi gyógyszert hozott, hogy nem tudtam eldönteni, hogy melyiket vegyem be, és inkább nem vettem be egyiket sem egészen estig. aztán este bevettem rögtön 3 félét, és szombatra már kicsit jobban lettem.
szombaton az volt a terv, hogy feketemunkásnak állunk és kertet rendezgetünk, de még csütörtökön egészségügyi okokra hivatkozva lemondtam, így szombaton annak megörülve, hogy már tudok kajára gondolni tv-t néztem és táplálkoztam mint minden normális ember, de ez most szokatlan örömöt okozott, mert meglehetősen elszoktam tőle.
ma egy ülésben gyakorlatilag megírtam egy beadandót, amit épeszű csoportársaim már egy hete csinálnak... mert semmiből sem tanulok.
aztán megnéztük az EDDA koncert végét. Mert Atis is my homeboy.
apukám temetése ma egy hónapja volt. érdekes véletlen, hogy most először álmodtam azt, hogy az egész valami brutális félreértés és megjelent otthon. azt mondta, hogy ugyan beteg, de bonyolult műtétekkel rendbehozható. amilyen boldog voltam éjszaka, annyira fájt reggel. meg délelőtt, meg délután. meg még most is. emlékszem, hogy megölelt és közben tudtam, hogy ez lehetetlen, de nem akartam vele törődni, mert amit apukám mondott, az mindig úgy volt.
[vv]
23:48