it's just the way the cookie crumbles





kedd, február 22

"Life's like this..."

Holnap betegszabin leszek. Elmentem az orvoshoz és azt mondta, hogy nyugodtan maradjak otthon kicsit pihenni. (és bújjak ágyba "na de nem egyedül........ hanem sok könyvvel" hahaha) Tisztára meglepődtem, hogy ezt mondta, mivel az utóbbi kábé három alkalommal, amikor tényleg dögrováson voltam, mindig azzal "poénkodott", hogy iskolaundorom van. Szóval meglepettségemben alig tudtam mondani valamit... úgy döntöttem, hogy kihasználom a ritka alkalmat.

Hm... még mindig sokat beszélek Róla, akinek nem találtam új nevet még... de nem hinném, hogy az eddigi megnevezése még mindig megállná a helyét. Shit miket beszélek? Sohasem állta meg a helyét. Az egészet magamnak találtam ki, ő csupán asszisztált hozzá. Szóval sokat beszélek róla, de kezdem lezárni ezt a fejezetet, kezdem megérteni, hogy légvárat építettünk mindketten, de főleg én. Nem hinném, hogy ez a barátság rá olyan nagy hatással lett volna. Ez tulajdonképpen rosszul esik, és az a baj, hogy én az a fajta lány vagyok, aki nagyon tud ragaszkodni, és ugyanezt elvárja a másiktól is.. ez még nem lenne baj, mert ezzel szerintem mindenki így van. A baj az, mivel az utóbbi pár évben rájöttem, hogy a haverok az idő múlásával eltűnnek mellőlünk, és csak az igazi barátok maradnak, azzal, akit tényleg kedvelek, próbálok egy tartós, mélyebb barátságot, kapcsolatot kialakítani. És néha azt veszem észre, hogy ez már görcsös. Mármint görcsösen akarom, hogy szeressenek, kötődjenek hozzám, ne felejtsenek el egy év múlva, számíthassunk egymásra később is. Tulajdonképpen ez még mindig normális lenne, de a normális emberek képesek felfogni, hogy ezt nem tudjuk irányítani. Azt hiszem nekem ezzel vannak problémáim. Végre meg kéne értenem, hogy attól még hogy én akarok valamit, az nem feltétlenül lesz úgy. Pedig eskü nem vagyok az az elkényeztetett egyke. (remélem) Szóval a mindennapi életben nem kaptam meg bármit, amit akartam, első szóra... tehát a problémám gyökereit nem a gyerekkoromban kell keresni.
A másik probléma még az Vele, hogy máshogy értelmezzük a barátságot. Nekem az a legfontosabb, hogy számíthassak a barátaimra, hogy támogassanak, megoszthassam velük a fontos pillanatokat, nem csak olyan emberekre van szükségem akivel "húzzuk egymást" meg elröhögcsélünk. Nekem nem kellenek időszakos lelki szemetesládák. Én szeretem az állandóságot. És erre most döbbentem rá, abban a pillanatban a hogy leírtam. Semmit sem utálok jobban a bizonytalanságtól. Inkább legyek a rosszban biztos, hogy meg tudjam próbálni kihozni a rosszból is a lehető legjobbat, és ne kelljen bizonytalanul ücsörögni a popómon, mondogatva, hogy majd csak lesz valahogy.

Hála istennek vannak barátaim, akikkel ha együtt vagyunk érzem azt, hogy számíthatok rájuk, akikkel szétröhögjük az agyunkat, ugyanakkor a lelkembe látnak. Ismernek. Tudják, hogy milyen vagyok. Tolerálnak. Helyreráznak, ha idióta vagyok. Őszinték.

Ezek után joggal kérdezhetné az ember, hogy akkormeg mit szenvedek Vele? Ugye én úgy képzeltem, hogy ő is a fent említett emberek közé fog tartozni... És utálom ha máshogy alakulnak a dolgok, mint ahogy én azt elterveztem. Shit happens. Gotta get used to this because life's like this. :)


[vv]
22:05
Comments: Megjegyzés küldése


wake up and smell the coffee